És ez az, amire én már a 14. nap kapcsán emlékeztem. Szegény Ditte nem tudott felébreszteni reggel. Hogy ennek a kor, a született lustaság vagy a rokiságot meghazudtoló teljesítmény az oka, nos azt nem tudom.
Lenulláztam teljesen. Gerdát vitte anyukája oviba, így ahogy szokott, engem is keltett időben, hogy majd együtt kávézunk. Ahha. Én nem bírtam felkelni, úgyhogy abban maradtunk, hogy megjárja az ovis kört, aztán majd meglátjuk.
Amíg én próbáltam magamhoz térni, hajnalok hajnalától már sütötte a kenyérkémet, amit aztán haza is hoztam. (Ez a lyány egy önfeláldozó jószág! De nem csoda, hisz nekem sütötte a kenyérkét! ....... brrrrrrrr ... borzalmas vagyok)
Majd végre leküzdöttem magam az emeletről (fájó búcsút vettem az ágytól /ami miért, miért nem, egy plusz matraccal roki-magasságúra varázsolt volt/, visszapakoltam a csecsebecséimet a retikülömbe (höhö), aztán mentem a kávéillat után.
Összecsomagoltuk a pakkom és rá kellett döbbennem, hogy biza az idefelé (vagyis már oda.. jaj...) hozott (vitt) bőröndöm nem nyomott többet 11-12 kilónál, ám most 22-23 kg-ot mutatott a mérleg, s még a kézitáskám is betegesen nehéznek bizonyult.
Medve, az én búcsúztatásomra igazi ír kávét készített. Borzasztó amit mondani fogok, és nem értem magam, hogy ejthetek ki ilyet a klaviaturán, de az a tejszínhab, amit tett nekem a whiskeyvel megerősített kávém tetejére, nos az engem inkább a híg betonra emlékeztetett, persze nem küllemre, pláne nem ízre, de állagra mindenképpen.
Elképesztő! (Vagy ezt már mondtam? :)
S miután én a kávét leginkább fél literes bögröncből iszom, de az nem átlátszó, ezért két direkt erre a célra szolgáló pohárba kaptam.
Ezután már csak az volt hátra, hogy kicuccoljunk az autóba és elinduljunk a reptér felé. Búcsúzóul készítettem ott is képet:
A csomagom pontosan 22 és fél kilóra sikeredett, de egy kukkot sem szóltak, úgy látszik 2 és fél kilónyi túllépés felett még szemet hunyhatnak. Szerencse ez nekem!
Természetesen ott is megtette hatását a rokiság, és kaptam segítőt (itt is csinos fiatalember személyében), aki kivitt a géphez, majd ott egy másik segítő fel is tett rá. Ott pedig szárnyai alá vett a szlovák utaskísérő.
Nem emléxem, hogy aludtam-e az úton. De nem is ez a lényeg. Ha aludtam is, az a fáradtságtól volt, de a teljes nyugalom, a lelkem kisimultsága jellemezte azt.
Egy kis közjátékot azért még leírok az útról.
A segítő, aki felvitt a gépre és berakott az ülésembe -miután átadtam a cetlim, amin ugye szerepel az ülés száma-, jó utat kívánt, majd ment a dolgára, s engedték fel a többi utast. Én bámészkodtam kifele. Aztán valaki megkocogtatja a vállam, ojha gondoltam, mi van?? Egy szintén szimpi fiatalember magyaráz nekem angolul, hogy bizony az ahol én ülök, az kérem az ő helye. (Megértettem!) Persze válaszolni nem tudtam, mert azt majd tán most a szeptemberben kezdődő tanfolyáson sajátítom el, de elpantomimeztem neki, hogy azonnal megyek, csak a mankómra lenne szükségem, fiatalember megértette és mentőötletként azt kérdezte, hogy egyedül utazom-e. Miután mondtam, hogy igen, s megbeszéltük (mondom, ő beszélt én meg bólogattam), hogy akkor ő utazik az én helyemen én meg az övén. (Naná. Persze. Eszembe jutott, hogy mi van, ha... de nem van olyan, hogy dns alapján azonosítanak, mert valami nem stimmel a helyjegyekkel... akasztófa humor...)
Néztem a tengert és ámuldoztam. Most. Itt vagyok. Köszönöm.
Aztán leszállt a gép, ahol kellett, Pozsonyban. Ott is kedves emberek segítségével lekászálódtam a fedélzetről, majd mentünk a csomagomért. Jöttek a karikába menő szalagon sorra az összefóliázott pakkok és biztos voltam benne, hogy az enyém is erre a sorsra jutott, úgyhogy rettegve mondtam a fickónak (snájdig fiatalember), hogy "fekete bőrönd, sárga vízilóval" .persze ezt angolul voltam kénytelen kinyögni, de megtettem. És megértette!!!!!
Aztán jött is az utolsók között, ám a jelzésnek ráaplikált állatka nem az eredeti színében pompázott, úgyhogy vigyorogva kijavítottam: "fekete bőrönd, piszkos vízilóval". Ezt is megértette, vagy engem röhögött ki a szégyentelen!
Mindez megvolt, aztán irány a fuvarosom, aki hazaszállított.
Már ott elkezdtem az autóban ecsetelni az élményeim, gondolom lefárasztottam teljesen. De sebaj.
Azóta próbáltam ezt -mármint az RSJ!-t-, és a Két hét a Medve-lakban-t, megírni, hogy számomra megörökítsem ezt a nyaralást. Ráadásul még van egy-két dolog, amik megérdemelnek külön postokat, tehát azért az elején ígért "vége" még várat magára. Höhö...
..............................................................................................................
2 hozzászólás eddig
2. | 2008-08-26 20:50:39
- talema
Akkor én vagy nagyon szimpatikus voltam, vagy kifejezetten olyan kihívást jelentettem, hogy nem volt érdemes harcba szállni velem! Nos, azt gondolom, hogy mindegy is a valódi ok, elkerültem a monthys végzetem. :)
Vasúti helyjegyért már öltek is.:-) (Talán Monthy Python, de mindenképpen Holló Színház)