Késett a gép és ez csak a tétova kezdete volt másnapba nyúló kalandtúránknak.
Már egy hete... ja, nem, több, mint egy hete és nem nőnemű egyedre, hanem ... vagyis, de, mert nőnemű egyed is fontos szerepet játszik ebben ... szóval, sok-sok napja van már annak, hogy egyre közelebb lévén július 2.,
Gépindulás késett vagy 45 percet, és a tavalyi tapasztalattal ellentétben utolsóként kerültem a fedélzetre. Ugyanis -mint azt a reptéri mentős, aki kivitt a géphez, mondta- a RYANAIR-nél a segítséggel utazó kizárólag legutolsóként szállhat fel, így az engem kísérő barátom -aki ugyan nem sérült, de a mellettem lévő helyre szólt a jegye- szintén a mentőből nézhette végig, amint a gép kvázi megtelik.
De aztán feljutottunk és ismét az ablak mellett kaptam helyet.
Fazék édesdeden aludt végig, s tette mindezt úgy, hogy cipőtlen lábával táskámra támaszkodott, s középső ülésen ültében a mellette lévő mindkét -tehát az én egyetlenemet is- könyöklőt vígan bitorolva, kényelmesen szuszogott, én viszont egy percet sem, pedig akár tehettem is volna, mert éjszaka lévén egy kukkot is alig-alig láttam. (Bár, az az "egy kukk" megérte, hiszen a városok, utak fényekkel rajzolt képe a nagy feketeségben nem volt rossz, vagy például egy hajó a nagy sötét vízben...)
Kényelmetlen szék. Mármint a gépen, amikor felszálltunk végre, nekem is mondták, hogy bárhova ülhetek, csak egy bizonyos sort hagyjak szabadon... aztán alighogy kimondta ezt kedves -az egyetlen magyarul beszélő az utaskísérők között- fiatalember, máris módosította, hogy nekem fenntartott hely az a bizonyos, ahová senki sem ülhetett eddig, tehát legyek kedves oda beküzdeni magam. Hát, ilyen fogadtatásban volt részem, ami nagyon megnyugtatott, csak aztán ahogy telt az idő, egyre inkább éreztem, hogy nem jó az ott nekem, de természetesen előkerült jó öreg barátom, a mérleg, így sajgó csípővel, de nyugodtan vártam a történések sorát -igyekezve minél kevesebbszer pillantani az órámra-, mert abban bíztam, hogy a reptéren Dublinban majd beleraknak egy kerekesszékbe, ahogy az Pesten is megtörtént és tavaly is Pozsonyban majd Corkban.
Ehhez képest jött ismét a magyarul beszélő ifjú és kérdezte, hogy mit tudok mutatni a dublini földieknek a segítségért. Mondtam, hogy mim van, majd ifjú némi az érintettekkel való kommunikáció után visszatért és közölte, hogy nem fognak várni, majd egy kicsit gyalogolnom kell, de nem lesz vészes. Mit volt mit tennem, hát elfogadtam a helyzetet, ha kis gyaloglás, az még belefér, gondoltam.
Ehhez képest, hát na. Izé...
Én mondjuk a Szeged-Pest távolsághoz tudnám hasonlítani, aminek első része természetesen a szabad ég alatt zajlott, majd az épületben folytatódott, valami elképesztően hosszú, kanyargós útvonalon. Mire aztán odaértünk az útlevél ellenőrzéshez, ott az emberke már csak egy gyors pillantást vetett a személyimre s eresztett is világgá, gondolom a kései órára való tekintettel, csak hogy megszabaduljon már ezektől az éjszakai jövevényektől.
Ditte menekülne, de meglátjuk. Ugyan azt állítja, hogy csak azért tűnt úgy, hogy el akart bújni, mert már oly régóta várt, hogy le kellett guggolnia az oszlopnak támaszkodva, mert csak nem akartunk előjönni, de én láttam amit láttam!
Nagy nehezen megtaláltuk a bálnát a parkolóban, majd megnyugodva, hogy mára (vagyis aznapra) már több kéretlen kalandban nem lesz részünk, elindultunk.
Hehe... merja, hogy úgy mondjam...
Eltévedünk a főúton. Vagyis, egyszerűen eltűnt a főút és mi ott voltunk egy szintén bólyákkal keretezett szakaszon, de nem azon ahol lennünk kellett volna. Mert ugye -Ditte elmondása szerint- az útépítés ott sem megy olyan ripsz-ropsz, ezért gyakori látvány a piros süvegsereg.
Fél 5-re érünk ide, ami azért már majdhogynem világos nappalt jelent. Na, jó, azért nem egészen, de akkor is...
Alvás nyolcig, majd megkezdődött az első napom Írországban, pontosabban itt, ni:
