Későn keltem, de ezt akár le se írnám... valahogy mindig így alakul. Nem is értem! Aztán vendégségben -még vendégségebben- töltöttem a délelőttöt, majd ismét aludtam...
Este egyeztettünk Dittével, hogy másnap -azaz ma- mit is fogunk tenni, vagyis ennek szellemében nekem nem kell majd korán kelnem. Áááá, gondoltam, úgyis fenn leszek maximum fél 8 környékén, hiszen így szoktam, aztán majd tesszük, amit tennünk kell, hogy megfeleljünk a napirendnek. Ja.
7-kor ugyan feleszméltem, de konstatáltam, hogy még nagyon korán van, így hunyhatok még egy kicsinkát, aztán legközelebb immáron 9 óra táján néztem ki a fejemből. Hmmm... Igen megszeppenten készültem neki a napnak, s mentem le a családhoz a földszintre, ahol már persze mindenki túlvolt a reggelin, én azért kaptam friss kávét meg mindent amit csak kívántam, aztán indultunk is át, Krisztáékhoz.
Őt még első nap volt szerencsém megismerni, Ditte és Gerda mentek is tovább úszásra, Zoi és én pedig maradtunk Ágotával és Bencével, Krisztáéknál. Bence, egy év körüli ifjú lévén, nem sokáig bírta a strapát, így hamar kidőlt, s követte őt Zoi is, onnantól beszélgettünk hármasban, majd csatlakozott hozzánk egy baráti házaspár -ír feleség, magyar férj- és német barátnőjük.
A férj, István, a Corkban működő Bárka Alapítvány ermészetesen erről beszélgettem vele. Agyam hiánya okán eltartott kicsiny ideig, mire rájöttem (na, jó, ő mondta...), hogy mi is ez, hiszen a magyar Bárka Alapítvánnyal én is találkoztam már itthon (itt is meg lehet nézni), de így, hogy valaki igazi odatartozóval beszélhettem volna, még nem volt alkalmam. Aztán Istvánnal már arról beszéltünk, hogy mit dolgozom... elmondtam, hogy éppen hol tartok és kaptam tőle egy címet, ahol érdeklődhetek munkaügyben, hiszen ott direkt sérültek munkavállalásával foglalkoznak, ő, míg Magyarországon élt, ott dolgozott. (Ez is a nincs véletlen nagy igazságának apró leképezése, ugye?)
Aztán megérkeztek Dittéék, Gerda haja még sokkal huncutabb csigákba állt össze a víztől -hiszen úszáson voltak-, majd megebédeltünk -csirkepörkölt tésztával, abszolút gyerekbarát szintre főzött hússal-, ezután csak felpattantunk az asztaltól és már mennünk is kellett, hiszen Medve délutánra ment dolgozni, úgyhogy le kellett szállítanunk az autót.
Az elkövetkező órákban én aludtam, persze, csak keveset akartam pihenni, de már 5 óra is elmúlt, mire felkeltem. Már megint sunnyogva kellett előbújnom, de kiderült, hogy Ditte is aludt egyet, tehát nem kellett egyedül szégyenkeznem, vagyis senkinek sem jutott ez a sors. Néhány napja készülünk rá, hogy sütünk igazi répatortát. Nekem ez csak a kuriozitás miatt jelent célt, de ő állítja, hogy a répatorta bizony létező finomság, nemcsak a mesékben fordul elő ilyesmi, mint valami csodaétek, hanem igazi, ehető, sőt, mi több finom sütemény!
Úgyhogy még mielőtt elszundítottunk volna összaraktuk a tésztát és be is tettük a sütőbe, majd este elkészítettük rá a marcipán mázat, körberakva csinos répákkal, melyeknek igazi petrezselyem levélkéket adtunk. Kimondottan dekoratív cucc lett, le is fényképeztük, de sajnos a kábel, mely a kész képek idevarázsolásához kéne, nem akadt a kezünkbe, tehát gyanítom legkorábban holnap tudom bizonyítani répatorta létezését.
Ami még ma történt, az egy kis séta volt, naná, ez sem időrendi helyére kerül, de most kicsit zilált vagyok. Na.
Ditte egy barátnőjét -egy másikat... na- látogattuk meg, ki nem lakik messze, hiszen itt a lakópark másik szegletében, tehát könnyed séta keretében eljutottunk hozzájuk, de nem mentünk be, mert az eső igencsak lógott a fejünk felett, aztán abból nem lett semmi, de miovel nem vittünk semmi védelmet nyújtó eszközt, hát inkább menekülőre fogtuk.
Aztán hívtam otthont, a gyerekeimmel akartam beszélni, de sajna nem vette fel senki a telefont, így Ildikét hívtam és neki újságolta el a történteket.
Lassan megyek aludni, mert holnap is lesz nap, és az is történésekben gazdagnak ígérkezik.
...........................................................
Íme a képek a répatortáról:
Hát, nem gyönyörű?
